Remélem nem. Nekem is van egy fiam és bízom benne, hogy egyszer majd nekem is lesz egy menyem, akivel el tudjuk majd egymást fogadni. Rajtam nem fog múlni, ahogy most sem rajtam múlik, hogy az anyósommal nagyon megromlott a kapcsolatunk. Négy éve dolgozom vezető beosztásban, azóta ahol tud, ott szúr. Addig, a fiam 8 éves koráig részmunkaidőben dolgoztam, bőven jutott mindenre időm. Most viszont 30 ember munkájáért vagyok felelős. Megdolgoztam azért, ahová eljutottam és igenis le akarom aratni a munkám gyümölcseit. Anyagilag, erkölcsileg, karrierileg.
Az anyósom viszont azóta egész egyszerűen megbolondult. Kezdetben csak megjegyzéseket tett, hogy úgyse fogom sokáig bírni, egy családanya nem a főnöki székbe való, hanem a konyhába (sic). Nem lett igaza. Aztán elkezdett rajtaütésszerűen megjelenni a lakásunkban, hogy rend van-e és főképp a "kicsi" (ekkor már 45+) fiacskáját nem fenyegeti-e az éhhalál. Nem fenyegette, főként mert mellettem megtanult egy csomó mindent főzni, thai cuccokban verhetetlen. Akkor vettük el a kulcsát, amikor egyszer a bejárónő hívott, hogy az anyósom nálunk van és vasal, ő akkor most mit csináljon. Kiakadtam és megkértem a férjemet, hogy menjen haza, vegye el a kulcsot és küldje el. Két hónap örihari következett, amit én csak életem egyik legnyugodtabb időszakának tekintek. Nem hívott, nem jött, királyság volt.
Aztán egy átszervezés miatt három hónapig nagyon sok munkám volt, a férjem megértette szerencsére és támogatott, az anyósom viszont erre gigatámadásba lendült, voltam minden, gyerekelhanyagoló, munkamániás karrierista dög. Volt, hogy este hatkor hívott, hogy otthon vagyok-e már, ki ad vacsorát a családnak? A pizzafutár! - válaszoltam. Hozzánk akart költözni. A férjem csak óvatosan merte nekem elmondani, nyilván már hetek óta "masszírozta" ezzel az anyósom. Kérdeztem tőle, hogy ő mit szeretne? Nem akart az anyjával élni, ahogy én sem. Megmondtuk neki, megint jött egy hónap nyugi. Aztán ahogy visszaterelődött a munkám a normális mederbe, egészen kulturált (hideg, háromlépéses) viszonyunk volt mostanáig az anyóssal, amikor kórházban volt, minden nap főztem neki, bevásároltam, ha kérte, elvoltunk, bár a háttérben folyamatosan mondogatta a férjemnek a hülyeségeit.
De ma azt vetette oda nekem fennhangon, hogy szemétláda vagyok. Csak mert a fiam azt merte neki mondta, hogy ne süssön palacsintát, mert az övé vastag és tocsog az olajban. Nem úgy, mint anyáé.
Itt elszakadt nálam a cérna. Oké, hogy majdnem 80 éves nőről beszélünk, de nem egy demens emberről, hanem olyasvalakiről, aki nagyon is tudatában van annak, mit mond. Én is jó hangosan válaszoltam neki, hogy két perce van eltűnni a lakásból. Sírógörcs, hiszti, nagyjelenet. De elment. A férjem meg kissé kiakadt, hogy nem vagyok képes tolerálni az anyukáját. Egy határon túl tényleg nem. Vasárnap reggel, szinte még félálomban, az első csésze kávéval a kezemben meg kiváltképp nem.
Most az van, hogy a lökött banya miatt kerülgetjük egymást a férjemmel és mindkettőnkben van még feszkó. De odáig eljutottunk, hogy a férjem belátta: nem szabad hozzánk hívnia az anyját, tíz perc alatt egymásnak ugraszt mindenkit. Legyen a barátnőivel, azokkal tud normálisan viselkedni. Csak belül fáj neki, hogy ilyen az anyja én meg sajnálom őt emiatt.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül az anyósproblémával, a barátnőim közül mindenkinek vannak gondjai ezzel. Sok kapcsolatban okoz ez nem kis problémát, sok nő szenved attól, hogy a háttérben vagy nem is annyira a háttérben az anyós osztja az észt, a férjük meg nem tud, nem mer vagy a legrosszabb esetben nem akar tenni semmit. Nagyon érdekelne, mások mit gondolnak arról, miért nem képesek az anyósok nyugton maradni és örülni annak, hogy a fiuk boldog. Meg persze arra is kíváncsi vagyok, mások hogyan tudtak kemény szituációkat kezelni. Engedtek és adott esetben inkább szenvedtek vagy a sarkukra álltak? És persze az is fontos, hogy a férjük/párjuk támogatta/támogatja őket a mama elleni küzdelemben vagy sokszor csak szélmalomharcot vívnak?
stexx
